Hol is kezdjem? Az egész csapat volt már autóval, gyalog, biciklivel, sőt, Gréti már hajóval is a Dunakanyarban, de együtt még soha, semmilyen formában. “Szégyelljük magunkat és változtassunk!” – dobta be péntek este Luca a szokásos sörözésnél, mi pedig nem tehettünk másként, autóba pattantunk és eltöltöttünk egy fárasztó szombatot a fent említett helyen!
Indulási kalamajka
Tehát a hirtelen ötletet végre tettek követték. Péntek este tízkor még asztalnál ültünk és két táborra szakadva vitatkoztunk: én és Gréti már akár rögtön elindultunk volna (másnap úgyis szombat, senki sem sántulna bele), Boti és Luca viszont már az ajtóban toporgó hétvégén is húzták a szájukat… (“De hát nem is beszéltük meeg, ez nem így működik!”)
Végül, ahogyan mindig, a világos oldal győzött és Boti hosszas győzködés után hajlandó volt vállalni a sofőr szerepét, Luca pedig ezután, ha akart volna sem tudott otthon megülni macskái társaságában.
Így esett, hogy szombat reggel 9-kor mindenki a Göncz Árpád városközpontnál volt – mindenki, kivétel a sofőr úr, Boti. Aztán negyed tízkor öt fel nem vett hívás után befarolt, hogy bocsi, “ilyen meg olyan kriptót vettem még”. Mintha már az Elon Muskkal tőzsdézne vagy valami! Mindenesetre óra húszkor már száguldottunk kifelé a városból (igaz, ez a szó azért erős túlzás). Tehát a 2-es főúton ráérősen először Dunakeszin és Gödön át Sződligetre értünk.
Reggeli kávé, fröccs és váci múmiák
Sződligeten a horgásztavak mellett álltunk meg. A magam részéről el sem tudnék képzelni idegölőbb sportot, de azt el kell ismernem, hogy a tavak és erdők kombinációja mindig nyerő párost alkotnak. Körbesétáltuk a Torony Tó Horgászklubot és Pihenőparkot, aztán kávé és szendvicsek kerültek elő, én hoztam szódát és bort is, koccintottunk a csajokkal, Boti értelemszerűen ebből most kimaradt (nehéz a sofőrök élete).
Sződliget álmoskás és nyugis kisváros, akarommondani, nagyközség, de nem maradunk tovább, várt a következő betervezett állomás, Vác! Vác, az ékszerdoboz, a történelmi város, a csodás korzó, a Duna, a diadalív (nem is tudtam, hogy van ilyen Magyarországon!), templomok (köztük a Fehérek Temploma, ahol múmiák várnak Rád – vicceltem, ők már nem várnak semmire, de érdekes volt köztük sétálgatni, a Wiki szerint összesen 265-en vannak) és fancy kávéházak a tökéletes dunai rálátással.
Itt már becsületből is lehúztunk még egy kör fröccsöt és már jócskán 11 után ültünk újra autóba – Botond szerint olyan szagunk volt, mint egy söntésnek (mégis, ki használ ma ilyen szavakat? rá kellett, hogy keressek, mert nem tudtam, mit jelent!). Szerintem csak irigy volt ránk… Mivel Sződligetet és Vácot csak az autós túra első állomásainak szántuk, így nem is álltunk meg Nagymarosig, együtt kanyarodtunk a Dunával.
Eszünk és kompolunk Nagymaroson
A fröccsök kellemesen zsongtak a fejünkben, a lányok valami magyaraltert énekeltek, balról a Duna, jobbról a Börzsöny erdőkkel borítva – idill. Vác északi határában letértünk a 2-es útról és a 12-esen nagyon-nagyon ráérős tempóban gurultunk be a Dunakanyar szívébe.
Ha van olyan táj ebben a rántott hús alakú országban, ami bármivel felveszi a versenyt szépségében a világ népszerű turista-célpontjaival, akkor ez a kis csücsök biztosan az. Itt még én sem érzem azt, hogy na jó, akkor pattanás van tovább, vagy a másik szokásos agymenésem, a “már jártunk itt” lemez sem jön orvul elő, hogy unalomba taszítson (a többieket meg idegbetegségbe).
Verőce és Kismaros után bal kéz felől a Szentendrei-sziget csúcsa, a híres kisoroszi szigetcsúcs úszik-kúszik be a képbe. Itt párszor már táboroztam, és azt kell, hogy mondjam, hogy ne hagyd ki te sem, ha van rá lehetőséged! Naplemente, sör, csajok, Duna és zöld illat: mi kell még? De a hegyek és a Visegrádi Vár is elég menőn fest onnan.
Nagymaroson ledobtuk a kocsit (nem szó szerint) és már éhesen (hiszen a szendvics egyáltalán nem kaja) a Danu Bárra esett a választásunk. Röviden: Duna, szemben a vár, hihetetlen, igazi áldott érzés, hogy itt (ott) lehetünk. Az étterem amúgy annyira vagány, hogy hajóval is parkolhatsz… Nagymaroson közel másfél órát töltöttünk (én grilltálat ettem, ha valakit érdekel esetleg).
Az étterem után a Piknik Manufaktúrában is boroztunk, mert ha már a többi helyen ittunk, miért érné pont Nagymarost hátrányos megkülönböztetés? Én, Luca és Gréti már szédelegtünk, de Boti is felengedett és néha röhögött rajtunk, hogy mennyire fejbe csapott bennünket a bo… izé, csak a napocska.
Luca röhögő görcsöt kapott, amikor még az étterem teraszáról majdnem a vízbe bucskáztam, aztán nagyon kedves volt, mert azt mondta, hogy biztosan én így tanultam halat fogni – ahogyan nyulat szoktak. Hát nem üdítő társaság, ha ilyen vicceket mesélnek a barátaid, miközben majdnem kitöröd a nyakad…?
Egy szó, mint száz: vigyázzatok a korlátokkal! A szabad strandon is király lett volna megállni, de a többiek ragaszkodtak az azonnali átkeléshez (kompoláshoz, ahogyan Gréti mondta), így hát átkeltünk a visegrádi oldalra.
Miénk a Visegrádi Vár!
A finom kajától pukkadozva és a fröccsöktől félrészegen barangoltunk Visegrádon. Én élveztem, hogy szinte kocsiba sem kellett ülni, máris újra friss levegőn vagyunk, Boti viszont aggódott, hogy sosem jutunk el Esztergomba, a kitűzött célunkhoz. Ebből aztán hatalmas “filozófiai vita” kerekedett, amit én nyertem azzal a nagyon eredeti gondolattal, hogy az út a lényeg, nem a cél…
Kényelmes tempóban derítettük fel a Salamon-tornyot (pure Trónok harca feeling), aztán hegymenetben a Fellegvárba. Aki nem mászott fel oda, az nem értheti, hogy miért fellegvár: izzasztó emelkedő, nem hiszem, hogy bárki, bármikor vette a fáradságot, hogy vértben meg karddal felrohanjon ide lenyilazni őseinket – vagy mit is szoktak a lovagok egymással csinálni…?
Hiába, okos fickó volt az a Nagy Károly, hogy egy sasfészket épített át királyi rezidenciává, ráadásul biztos vagyok benne, hogy a kőműveseket is jól megfizette (a sasokban nem vagyok biztos), hiszen amíg felhordták azokat a bástyáknak és tornyoknak való nagy köveket… Van egy sejtésem, hogy titkon ők is a panoráma miatt választották a helyet, nem mindenféle számomra másodlagos katonai okokból. Nem akarom ragozni, gyönyörű, ami a szem elé kerül. Elbambulva és viszonylagos csendben élvezkedtünk a lágy szellőben és a lelkünket a kilátással simogattuk.
Go to Esztergom?
Hiába hosszabbodnak a nappalok, még én is beláttam leérve a hegyről, hogy lassan ideje lesz hazaindulni Budapestre. Eleinte nagyon tiltakoztam, de aztán a lányok meggyőztek: félrészegen, egy hosszú és gazdag nap után nincsen értelme erőltetni, hogy kutyafuttában még Esztergomba is beugorjunk.
Egyet kellett értenem a csipet-csapattal. Annyit még sikerült elérnem, hogy teljesen más útvonalon menjünk haza. Visegrádból a Pilis szíve felé kocsikáztunk Pilisszentlászló irányába. Az ablakokat letekertük és már beszélgetni sem beszélgettünk, csak élveztük a rengeteget és a világ szívcsakrájának közelségét. Azon gondolkodtam, hogy kismillió helyet “hagytunk ki”, bele sem kezdek a felsorolásba, Esztergom és/vagy a Visegrádi Kalandpark csak a jéghegy csúcsát jelentik.
De se baj, a Dunakanyar visszavár bennünket, mi pedig hamarosan újra jövünk! Addig is, ti is szánjatok rá egy napot, szakadjatok ki a városból!
Borítókép forrása: Drone Eye Photography
